"1992 augusztusában a Görögországi Korfun voltam vakációzni. A turistaszezon alatt Görögország a világ kereszteződése. Mókás volt, hogy teljesen változatos emberek vettek körül, akik a világ minden tájáról jöttek, de néha szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy kitisztítsam a fejem. Olyankor béreltem egy motort és elmentem a sziget belsőbb részeire, ahol csak kitaposott ösvények és álmos falusiak láthatók. Ezek a falusiak gyakran barátságosabbak voltak, mint a helyi munkások a népszerű helyeken, akik kiégtek és túlhajszoltak a turisták állandó özönlésétől.

Órákon át hajtottam piszkos utakon, fénylő sárga vadvirágok mentén, meredek és göröngyös dombokon, széles mezőkön, ahol a farmerek küzdelmesen felnőnek, a meddő, sziklás földeken. Figyelnem kellett a tankórát, mert a közelben sehol sem volt benzinkút, csak abban a kis faluban, ahol a motort béreltem. Fél tanknál nem volt más választásom, hát visszafordultam. A tű félig volt, így visszafordultam, mikor észrevettem egy öreg temetőt a távolban, távol minden falutól, semmi jele nem volt annak, hogy él valaki a közelében. Úgy döntöttem, megnyújtóztatom a lábam a hosszú út előtt.

A kapuhoz hajtottam, leállítottam és letámasztottam a motort. Amikor beléptem a nyikorgós, öntöttvaskapun, rögtön feltűnt, milyen csendes volt a hely. Fütyülve megnyugtattam magam, hogy még jó a hallásom. Pár óra volt naplementéig, és hirtelen erős szél támadt, ami megmozgatta a szétszórt sírokat elfedő elgazosodott füvet. Görögországban nem mindig temetik el az embereket. Az elhunyt testét általában fedeles márványsírokba fektetik a föld fölé, hogy könnyen emeljék vagy elmozdítsák.

Többször sétáltam el olyan sírok mellett, ahol a fedő el volt távolítva, és a csontvázmaradványok teljesen láthatók voltak. Az sem volt ritka, hogy az exhumált testeket a fedő tetejére tették. Sosem jöttem rá, hogy ez mi célt szolgált. Szükségtelen mondanom, hogy nagyon zavarba hozza az Amerikából jött embert, aki nem látott ilyet ezelőtt. Ahonnan én jöttem (Los Angeles, Kalifornia), a szépséget és a fiatalságot már csak az elmebetegség követi, és a halál túl gyorsan elmossa mindezt, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. Tudtam, hogy már nem Kansas-ben vagyok.

A föld néhány területén az is szokás, hogy az elhunyt koponyáját a nappali kandallójára teszik. Irónikus, legtöbben félnek a haláltól, ezek az emberek egyáltalán nem. Hogy a szeretteik koponyáját kiteszik a kandallóra, több célt is szolgál - emlékeznek elődjeikre, hogy közel érezzék magukat hozzájuk (még ha hátborzongató is), és hogy elűzzék a halál erejét Koszorúk, csokrok és kis, házi készítésű keresztek vannak elszórtan Görögország szigetein, jelölik a pontos helyet, ahol valaki meghalt. Az özvegyek évekig feketében járnak a férjük halála után. Egy ország, ahol sokan foglalkoznak a szellemvilággal. Talán ez lehet az oka a görögök indulatosságának és életigenlésének.

A görög temetőkben kis kabinetek vannak a sírok fejénél, elhúzható üvegajtóval, ahol gyertyák és füstölők égtek, és általában az elhunyt képe is ott volt. Ez jobban megviselt, mint bármi más - látni azok arcát, akik ott lettek eltemetve, hogy milyenek voltak az életben; a meleg mosolyuk és a kedvesség a szemükben.

Sokáig járkáltam ott, letérdeltem a sírok menti fűben, beszéltem az ott fekvő emberekkel és gondolkodtam, milyen életük lehetett. A temető végében egy szokatlan látvány ragadta meg a tekintetem - egy sír, ami kétszer olyan nagy volt, mint a többi. Mikor benéztem a kabinetbe, rájöttem, hogy miért. Egy fiatal pár fényképe volt benne, ahogy átkarolják egymást és nevetnek. A haláluk időpontja a kőbe vésve megegyezett. Nyílván házasok voltak és együtt haltak meg egy balesetben. Egymás karjaiba fektették őket a sírban.

Nem kezdtem összefüggésbe hozni az érzéseimet, amíg a közös képüket néztem, a szétáradó fiatal energia, a mosoly teli izgalommal és a vidám előretekintés a közös életre. Egy Andrew Marvell idézet jutott eszembe- "Jó titkos hely az, mégis ott ölelni senki sem szokott." Reméltem, hogy nem igaz. Egy fehér márványkereszt mutatta, hogy a sírjuk megtört az alapjuknál, talán vandálok vagy villámcsapás miatt, és a kereszt leesett a földre a sír fejénél. Kis, nagyarancsszínű vadvirágok nőttek körülötte. Talán ez nem annyira szokatlan, leszámítva azt, hogy egyedül itt nőttek virágok az egész temetőben. Meglepő volt az élet ezen jeleit a halál szimbólumai mellett látni, gondoltam, készítek egy fényképet. Kivettem a fényképezőgépet a hátitáskámból és elkezdtem egy jó állást keresni a fényképhez, de nem egy találtam egy megfelelő szöget sem. Eldöntöttem, hogy a legjobb rálátás a keresztre a sír tetejéről lenne, de felállni rá elég nagy tiszteletlenség lenne, így készítettem pár képet más szemszögből. Elégedetlenül mondtam a fiatal párnak, "Sajnálom. Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de szeretnék felállni a sírotokra egy pillanatig, hogy készítsek egy képet a virágokról. Remélem nem bánjátok."

Remélve, hogy elnyertem a jóváhagyásukat, felálltam a fedőre, és készítettem egy képet abból a szögből, amelyből szerettem volna. Leléptem a sírról és megköszöntem. Mielőtt elmentem, felvettem a keresztjüket és visszatettem a helyére. A törés tiszta volt, visszaraktam, mint egy kirakót. A nap gyorsan lement, és aggódtam, hogy nem találok vissza a sötétben, szóval elindultam haza. Újra átmentem a nyikorgós, öreg kapun, és berúgtam a motrot.

Miután belemerültem a mély csendbe, a motor hangja hangosabbnak tűnt, mint valaha. Ahogy hazafelé hajtottam a növekvő sötétségben, az arcokra gondoltam, amiket a gyűrődött és elsárgult képeken láttam a kihalt temetőben, az álmaikra és arra, hol vannak most. Megtaláltam azt a magányt, amit kerestem, de tele volt szomorúsággal, főleg a fiatal pár miatt. Békesség volt az öreg temetőben, de az sötét béke volt, és türelmetlenül vissza akartam menni a szállásra, hogy éljek.

Pár nappal később elmentem Görögországból és még pár hónapra elutaztam máshová. Nem hívattam elő a képeket, míg vissza nem mentem Kaliforniába. Háromszáztól négyszázig készíthettem képeket a túrán, és csak tizet a temetőben. De az összes kép közül, amiket készítettem, csak egyiken volt látható furcsaság - amit a fiatal pár sírján állva készítettem. Egy fehér köd örvénylik felfelé a jobb alsó saroktól a bal felsőig. A köd különböző részeken ér véget, ami kizárja a vakut és a fénytörést. Megjelent ott valami, vagy valaki, gyorsan felemelkedett a földtől. Míg a sírjuk fedőjén álltam, nyílván felébresztettem a szellemeiket. Talán olyan fiatalon haltak meg, és olyan sok életet hagytak hátra, hogy még nem fogadták el a halált és újra élni akartak. Ez lehet az oka, hogy egyedül ott nőttek virágok, a sírjuk mellett. Örültek a társaságomnak, vagy megzavarta őket a betolakodó, sosem fogom megtudni."

Submitted From: Mark Rickerby, CA, USA