Leonardo da Vinci, a neves reneszánszkori művész, régóta izgatja az emberek fantáziáját. Amiről most szó lesz, az alig érinti Leonardo művészi tevékenységét; életének van egy ennél sokkal izgalmasabb mozzanata. Leonardo életének nagy rejtélye hatalmas kérdőjel a számunkra ma is.

1452-ben született Firenze közelében, mint törvénytelen gyermek. Húsz éves korában már tagja a festők egyik korabeli és ottani érdekcsoportjának. Egy ismert művész, Andrea del Verocchio műhelyében dolgozott. A festészet mellett sok egyébbel foglalkozott, hosszú életében volt szobrász, hadmérnök, műszaki tervező, autodidakta térképész, lantzenész, vízmű építő. Rendkívül békés ember, még a madarakat is felvásárolja a piacon csak azért, hogy kalitkáikból szabadon engedhesse őket; ugyanakkor hihetetlenül vonzódik a gyilkoló eszközökhöz, sok ilyent tervez maga is. Minden valószínűség szerint homoszexuális vonzódású, bár állítólag nőkkel is voltak szexuális kapcsolatai. Külseje impozáns, művészete lenyűgöző, életútja buktatókkal teli. Végül Franciaországban, viszonylagos jómódban, és alkotás közben éri a halál 1519-ben.

Életének legtöbb eseményét számtalan könyvben olvashatjuk magyarul is. Ami minket most ebből a hatalmas életműből érdekel, az Leonardo feltételezett prekognitív képességeihez fűződik. Azt állítjuk ugyanis, hogy ő ilyen képességekkel rendelkezett. Őszintén szólva, az lenne a legegyszerűbb, ha fantasztikus regényt írnánk egy jövendőből visszatért és itt rekedt időutasról, akit a maga korában Leonardo da Vincinek hívtak. Ám ez a módszer csak a science-fiction keretein belül alkalmazható, azon kívül aligha.

Rendkívüli jóstehetség, esetleg időutazó volt Leonardo da Vinci? Vagy talán más? Genetikai csoda, szuperember? Lehetséges-e, hogy egyetlen emberben ekkora tehetség gyűljön össze, és azok mind a szellemi és gyakorlati tevékenység, az alkotás legkülönbözőbb, olykor egymástól igen távol eső területéről származzanak? Lehetséges-e, hogy egy ember oly sok száz évvel megelőzze korát, és egymaga annyi dolgot fedezzen fel, mint száz másik? És ha ez utóbbi lenne a válasz, akkor más korokban miért nem születtek hasonló egyéniségek? És egy másik, talán a legfontosabb kérdés: honnan érkezhettek Leonardo agyába azok az impulzusok, gondolatok, amelyek gyakran egy, az ő korában még nyomokban sem létező világra vonatkoztak? Miként lehetett képes ez a zseniális elme arra, hogy olyan szerkezeteket, eszközöket és műszaki megoldásokat álmodjon meg, amelyeket csak évszázadokkal később alkottak meg az elkövetkezendő idők tudósai.

Ne feledjük, nem ismerünk az emberi történelem során egyetlen hasonló képességű embert sem! (?) Mindig is léteztek polihisztorok, de ő tudásuk csupán töredéke volt Leonardóénak. Ráadásul Leonardo da Vinci nem az emberiség addig felhalmozott tudását sajátította el, hanem szó szerint a jövőbe látott. Nem is tehette volna, hiszen gyakorlatilag nem is végzett semmiféle tanulmányokat. Erre egyébként ideje sem maradt volna…

Döbbenten figyeljük Leonardo széleskörű tevékenységét és tulajdonképpen tanácstalanul állunk előtte. Zseni, lángész – „csak” az, nem valami többről, másról van szó? Lehet, a fentebb felsorolt dolgoknak legalább egy része nem Leonardo természettudományos ismereteiből eredt, hanem úgy jósolta meg őket? Hisz például a hadieszközök egy része egyáltalán nem következett olyan logikusan az addigi fejlődésből (ejtőernyő, torpedó, harci szélkerék, stb.). No és az egyéb, a maguk idejében teljesen fantasztikus, sőt az akkori emberek számára nevetséges találmányai, mint a keszonkamra, a békaember-felszerelés, a turbina vagy a kétsávos út?

Nem állíthatjuk, hogy Leonardo rendelkezett információkkal a jövőből, hisz erre nemhogy bizonyítékunk nincs, de még azt sem sejtjük, hogyan lehetne megoldani az ilyen információáramlást, sőt, lehetséges-e egyáltalán. Ezért vonzóbb a hipotézis, hogy Leonardo is rendelkezett valamilyen parapszichológiai képességgel, és a bekövetkezendő jövő egyes kicsi részleteit néha meglepően élesen látta. Például a technikai problémák megoldását, amelyeken nyilván sokat töprengett.

Sigmund Freud így ír Leonardóról: „Leonardo da Vincit már kortársai csodálták, de ugyanakkor rejtélyesnek is találták, mint ahogy nekünk is mindvégig annak tűnik… Kutatásait a természettudománynak csaknem minden ágára kiterjesztette, és mindenben felfedező, jós vagy úttörő volt.”

Különlegességére más bizonyítékok is vannak. Leonardo magánéletileg is nagyon elütött kortársaitól: többre tartotta a tudományos kísérletezgetést, mint világhírű művei befejezését. Nem evett húst, de honnan tudott a saját korában a hús – ma már tudományosan bizonyított – ártalmairól? Tudjuk, boncolt lovakat is. Lehet, észrevette azt, amit ma már mindannyian tudunk – csak nem akarunk elfogadni –, hogy az ember szervezete valójában egy növényevő állat felépítésével azonos és a hús számára méreg?

Külseje megnyerő volt. Első életrajzírója, Vasari úgy ír róla, mintha nem is ember, hanem valóságos isten lett volna. E forrás értelmében Leonardo mindenben szuper és minden cselekedete „isteni”. Szép volt és erős, megnyerő. Mindenhez értett és nem ismert akadályt.

Az az I. Ferenc francia király, aki maga köré gyűjtötte világa legkülönb koponyáit, művészeket, tudósokat – meghívta magához Leonardót, és megismerkedvén vele kijelentette: még sohasem találkozott ilyen nagy tudású emberrel. A baj csak az, hogy Leonardo valójában semmiféle iskolát nem végzett. Teljesen autodidakta, önművelő volt. Ha még ezt is összevetjük azzal a százvalahány témával, amelyekkel foglalkozott, sőt, amelyeket alkotómódon továbbfejlesztett – a rejtély még érthetetlenebbé válik számunkra. Hisz életének több mint a felét tanulással kellett volna eltöltenie ahhoz, hogy csak a tizedéhez értsen annak, amivel foglalkozott.

Foglaljuk össze, miféle kutatásai, találmányai, képességei voltak mind annak ellenére, hogy tanulatlan volt: zseniális festő és kiváló szobrász; felfedezte a mechanika általános törvényeit; elvégzi a kor ismertebb fizikai kísérleteit, tanulmányozza a fizika elveit; színházi díszleteket készít, színészeknek jelmezeket tervez; az összesűrített levegő nyomása elvén működő emelőszerkezetet talál föl; feltalálja a reszelő-vágógépet, a lapos acél megnyújtásához szükséges vízierő-meghajtású hengerművet; a posztóvágó- és tűcsiszoló gépet; a desztilláló szerkezetet; forgatható tetejű szélmalmot; nyomdagépet; hajólékelő szerkezetet; keszonkamrát; láncmeghajtást; a kardán-tengelyt; a spirális szíjáttételt; a centripetális szivattyút; a hidraulikus sajtót; a lőfegyverek csövébe vésett menetet; sínen járó árokásó gépet; a torpedót; a fogaskerekes bolygórendszert; a függőleges repülésre szolgáló légcsavart; a négyzet alakú ejtőernyőt; a békaember-uszonyokat; a bőr búvárruhát be- és kilélegző csővel; és még rengeteg mást…

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2005. május – lejegyezte: Csiribusz

Mi, magyarok, már korán megtanuljuk, hogy Hunor és Magor révén, Nimród az ősapánk. Amikor gyermek voltam, többször hallottam róla ebben a változatban, aztán olvastam a Bibliában is egy Nimródról, és meséltek a vadászat istenéről is, akit szintén Nimródnak hívtak. Én azt hittem akkor, hogy három különböző valakiről beszélünk, ám szépen lassan kiderült számomra, hogy bizony egyugyanazon személyről van szó. Na de ki volt Nimród, vagy másik névváltozatán Ménrót? Hogy jön ez a három variáció össze?

A Biblia így emlékezik meg Nimródról: ”Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt…” Noénak volt három fia: Sém, Hám és Jáfet. A Biblia Ószövetsége azt írja, hogy Nimród Kus fia volt, aki pedig Hámon keresztül Noé unokája. Maguk a magyar krónikák is Noé utódjának tartják Nimródot, de nem Hámon, hanem Jáfeten keresztül. A népek származási oldalát úgy magyarázzák, hogy Sém utódai lettek a semiták, tehát az arabok és a zsidók; Hám ivadékai a hemiták, azaz az afrikaiak; Jáfet pedig a sztyeppei népek ősatyja, ráadásul kollektív népi emlékezetünk semmiféle finnugor-elméletet nem ismer, mely a magyarságot is ebbe a tanításba szorítja.

Tehát a kérdésre, hogy ki volt Nimród, látszólag könnyű a felelet: Hunor és Magor édesapja, a magyarság vérségi ősatyja, akitől egyenes ágon az Árpád-házi uralkodók is származtatták magukat. Mások szerint nemcsak magyar királyaink, hanem több magyar eredetű nemesi család is visszaeredeztethető Nimródig, mint például az erdélyi Báthory család, akik Attilán keresztül a nagy őskirály leszármazottjainak tartották magukat. Egyébként ez nem is lehetetlen, hiszen a régi magyar krónikák említést tesznek róla, hogy Nimród hatalmas szkíta király volt, aki hatalmas termetű, nagy vadász – állítólag értette az állatok nyelvét –, és a valamikori távoli múltban egyesítette Ázsia és Európa népeit.

Ez idáig tiszta. Most nézzünk meg egyéb forrásokat is. A szír néphagyomány szerint Nimród az ősvilág legnagyobb alkimista mágusa volt, akiről azt tartják, hogy ő találta fel az asztrológia és a számmisztika tudományát. Túlvilági szellemek álltak szolgálatára, ismerte az állatok nyelvét, sőt, még az ásványokkal is tudott kommunikálni. A görög történeti közfelfogásban pedig – Sztrabónnál és Szicíliai Diodórosznál is – Nimród egy mágus, akit leginkább a perzsa Zarathustrához vagy az egyiptomi Hermész Triszmegisztoszhoz lehetne hasonlítani. Ám a legelképesztőbb emlékezet a perzsa és káldeus legendákban leledzik, ezekben ugyanis Nimród, mint kozmikus hős, mint egy hatalmas küldetés beteljesítője, sőt, mint a Sötétség legnagyobb ellensége szerepel.

Hogy tisztábban lássunk, menjünk vissza a sumér mitológiákhoz! A Biblia megjegyzi, hogy Nimród uralkodásának központja, Sineár földje volt, amely nem más, mint Sumérföld. A Babilonban, Assurban és egyéb városokban feltárt domborműveken gyakran szerepel egy Ninurta, vagy Nemrud nevű vadászisten, aki a fején szarvasagancsokat, vállán pedig párducbőrt visel. Ez azért fontos, mert a magyar hagyomány is e két állattal hozza kapcsolatba Nimród királyt. A mitikus uralkodó ugyanis népmeséinkben, legendáinkban egy szarvas nyomába eredve éri el a Kárpát-medencét, párduccá tud változni, ráadásul a Nap Párducának is nevezik. Ez azt is jelentheti, hogy Nimródot az ősidőkben az Állatok Urának is tisztelhették.

A káldeus hagyományok továbbmennek, úgy tartják Nimródról, hogy ő az Istenek Harcosa, akit már születése előtt kiszemeltek küldetésére. Apjának Tanais nagykirálynak az eurázsiai sztyeppén volt királyi székhelye, és állítólag még a messzi „Nyugati Sziget” is uralma alá tartozott. Tény, hogy valamikor az ókorban a Don folyót Tanaisnak hívták, és Nimród neve többször előfordult az akkori térképeken – például egy asszír várost konkrétan Nemrudnak neveztek –, és Törökországban ma is létezik a Nimród nevű hegy.

Tanais a hagyományok szerint egy tündérlányt vett feleségül. Mit tesz isten, a magyar népmesék is Tündér Ilona vagy Magyar Ilona néven ismerik Nimród édesanyját, aki állítólag Nimród születése után visszament Tündérföldre, míg más magyarázat szerint belehalt a szülésbe, így a kis herceg félárván nőtt fel, aki már gyermekként olyan ügyes volt íjászatban és vadászatban, hogy híre messzi földre eljutott. Egész Eurázsiában nem volt párja. Úgy hírlett, 365 emberével járta a vadont, hogy az összes állatot meghódolásra késztesse. Nem nehéz felismerni ebben a motívumban a naptármítoszt, melyben a 365 legény az év 365 napját jelképezi, míg Nimród maga a Nap.

Egy perzsa történet úgy tartja, egyik vadászat során Nimród elkeveredett embereitől, és egy különös birodalomban találta magát, ahol az Állatkirály uralkodott, aki félig ember, félig állat volt. A király, Nimródnak ajándékozta a gyógyítás képességét, és ettől kezdve megértette az állatok és növények beszédét is. Azt is beszélték, hogy Nimródot az istenek készítették fel az előtte álló csatára, melyet a sötétség erőivel kellett megküzdenie, és adtak neki mágikus fegyvereket – többek között egy varázslatos íjat –, valamint ékszekereket, melyek varázserővel bírtak. Ilyen volt például Nimród koronája és gyűrűje, melyeket a későbbi szkíta őskirályok talizmánként tiszteltek.

Az arab mesék rendszeresen úgy említik Nimródot, mint a „nyugati sziget ura”. Lehetséges, hogy neki és dinasztiájának köze volt a híres szigethez, amelyet az utókor így ismer: Atlan, Altland, és amely valószínűleg Platón Atlantiszával azonos?

Akárhogyan is, a leghíresebb Nimród-történet egy óriási építményhez fűződik, melyekről nemcsak a hagyományok, de a szentiratok is megemlékeznek. Ez az építmény pedig nem más, mint egy hétszintes, hatalmas torony, ahonnan csatáját vívta a Sötétséggel. Ekkor elküldte magától feleségét – Eneth-ét más néven Anat, vagy Anahitát – valamint gyermekkorú ikerfiait – Hunort és Magort más néven Turt és Irt, vagy Napost és Palost –, hogy biztonságban legyenek. A későbbiek folyamán egyébként Napos örökölte apjától a birodalom keleti részét, a nyugati felét pedig Palos, aki a nyugati országrész fővárosát az Ister folyó kanyarulatában építette fel. Márpedig az Ister a Duna ókori neve. Innen már csak egy ugrás a gondolat: Dunakanyar, Pilis, pálosok… de ez egy másik téma, most ne menjünk bele.

Visszatérve a Babilóniában álló toronyra, mind a hét szintje más-más anyagból, drágakőből készült. Az első szint állítólag jáspisból, a második rubinból, a harmadik topázból, a negyedik smaragdból, az ötödik zafírból, a hatodik ametisztből, és a hetedik a legnemesebb anyagból, hegyikristályból készült, melyet a Zagrosz-hegységből szállíttattak. A torony különböző színű drágaköveiben felismerhetjük az emberi asztráltest csakráinak színeit. Lentről felfelé haladva: jáspis – a vörös gyökércsakra, rubin – a lilás-piros szexuscsakra, topáz – a napsárga színű köldökcsakra, smaragd – a zöld szívcsakra, zafír – a kék energiaközpont a torkunkban, ametiszt – a lilás homlokcsakra, hegyikristály – a fehér színnel jelölt koronacsakra.

Nimród tehát felment ebbe a mágikus toronyba, hogy legyőzze a Sötétség Urát vagy legalábbis valamiféle nagyhatalmú démont. A meglehetősen homályos utalásokból azonban úgy tűnik, ez nem sikerült, vagy nem igazán úgy, ahogyan el volt rendelve. Nimródot, Isten Bajnokát az égiek csillagképpé változtatták: belőle lett az Orion, mely a magyar táltos-asztrológiában a Nimród Csillaga nevet viseli.

A hagyomány úgy tartja, Nimród királyt birodalmának nyugati részén, az Ister, vagyis a Duna kanyarulatában temették el egy hegy alá, ahol Nimród teste romlatlanul fekszik mind a mai napig. Szíve dobogását azonban – mivel nem halt meg teljesen –, jól lehet hallani a felette álló hegyen, ha figyelmesen hallgatunk. A helyet őseink, Dobogókőnek nevezték el.

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2012. május – Erőss Diána cikke alapján lejegyezte: Csiribusz – az írás részletesen és pontosabban az említett lapban megtalálható

Egy hónapig kóválygott az erdőben a nő a macskájával. Az asszony a magával vitt ennivalót osztotta be, és egy patakból ivott. A megtaláláskor a macskája is vele volt, aki egyetlen percre sem hagyta magára.

Margaret Page-nek egy hónapja veszett nyoma egy új-mexikói nemzeti parkban. A negyvenegy éves nőről február elején hallottak utoljára, amikor kirándulni indult az erdőbe, ahol aztán eltévedt. A Daily Mail információi szerint a nő az elmúlt hetekben a magával vitt elemózsiát fogyasztotta, ivóvizet pedig egy patakból intézett magának.

A különös kalandban Maya nevű macskája is vele tartott, aki állítólag egyetlen percre sem tévesztette szem elől a fák közt kétségbeesetten botladozó gazdáját. A mentőosztag beszámolója szerint a macska szervezetét nem viselte meg annyira a túlélőtúra, mint a csontsoványra fogyott asszonyét, aki alig bírt megszólalni a kimerültségtől.

A februárban eltűnt asszonyt csak két héttel később kezdték keresni, bár az autóját már tizedikén megtalálták a helyi erdészek. Akkor azt hitték, hogy a sofőr csak kiszállt levegőzni, csak akkor kezdtek el gyanakodni, amikor napok múlva is ugyanott állt a jármű. A keresés ezután kezdődött meg, miután a rendszámtábla alapján kiderült, a kocsi tulajdonosának eltűnését már két hete bejelentette a nővére.

Felhasznált forrás: www.allatbaratok.info

Boston központjában egy kopott bérházhoz hívták ki a rendőrséget 1962 egyik forró, párás júniusi éjszakáján. Egy hálószobában fiatal nő holttestére bukkantak. Ruha alig volt rajta, a lábai szemérmetlenül széttárva: a saját harisnyájával fojtották meg. Habár a haláleset ezen a nedves, ragacsos éjszakán vaktában elkövetett szexuális gyilkosságnak tűnt, e felfedezés a kiindulópontja volt az egész várost több, mint tizennyolc hónapon át rettegésben tartó, és az egész országot beteges képzetekre sarkalló rémuralomnak. Ez volt az első gyilkossága az évszázad egyik legismertebb tömeggyilkosának… a Bostoni Fojtogatónak.

Másfél éven át hiába kutatta a rendőrség a szörny kilétét, aki tizenhárom holttestből tizenegyen otthagyta ismertetőjelét: az áldozat nyakán szorosan megcsomózott harisnyát. A kivételt jelentő áldozatok egyikét agyonszúrta, a másik pedig szívrohamban halt meg, feltehetően a Fojtogató karjaiban. A bűncselekmények mögött az amerikai hadsereg volt ökölvívó bajnoka, Albert DeSalvo állt.

A fejleményekben az volt a bizarr – akárcsak magunkban a gyilkosságokban -, hogy DeSalvót egyszer sem a fojtogatásos esetek miatt fogták perbe, hanem különféle rablásokért és nők zaklatásáért, akiket nem ölt meg. Bár ma is vannak, akik kétlik, hogy DeSalvo lett volna a Bostoni Fojtogató, a zömök ezermester – aki fekete haját mindig hátrafésülte és az volt a rögeszméje, hogy állandóan ropogósra keményített, tiszta fehér ingben járt – bevallotta a gyilkosságokat. Az elítélése után napvilágra került tények pedig megerősítették, hogy igazán DeSalvo volt a Fojtogató.

Albert DeSalvo gyerekkora óta hadilábon állt a törvénnyel, többnyire betörések miatt – ebbéli jártasságának hasznát vette, amikor rálépett az öldöklés ösvényére. Fiatalemberként az amerikai megszálló haderőnél szolgálta Németországban, ahol feleségül vett egy ottani lányt, Irmgardot. Két gyermek születése után azonban elváltak. DeSalvo a hadsereg középsúlyú ökölvívó bajnoka lett, de Amerikába visszatérvén kilépett a seregből és ezermester szerelő lett.

DeSalvo erős nemi vágyát egyes orvosok „leküzdhetetlennek” minősítették. Egy, a tárgyalásán tanúskodó pszichiáter elmondta, hogy hajdan, amikor DeSalvo még a seregben szolgálta, a felesége szakadatlanul férje szexuális igényeire panaszkodott. „Az asszony visszautasította férje szexuális közeledését” – mondotta dr. James Brussel –, mert annak szélsőséges igényei voltak. Az asszony nem engedett a férje csókolózási gusztusának, mert elég széleskörű volt, ami a test minden tájékát illeti.” Hozzáfűzte továbbá, hogy a szolgálaton kívüli órákat DeSalvo gyakorta vad orgiákon töltötte az éppen távol lévő tisztek feleségeivel. „DeSalvot kétségtelenül olyan fékezhetetlen nemi vágy hajszolta, amilyennel még nem találkozott az elmekórtan” – jelentette ki F. Lee Bailey, a hírneves védőügyvéd. „Nem kétséges, hogy szkizofrén volt.”

Az emberölési hullám 1962-ben kezdődött, és annak ellenére, hogy felállítottak egy különleges „Fojtogató-elhárító osztag”-ot, 1964-ig szünet nélkül folytatódott. A Fojtogatónak áldozatául esett nőket kivétel nélkül a saját lakásukban érte a halál. DeSalvo úgy jutott be, hogy vagy kézbesítőnek mondta magát, vagy azt állította, hogy a ház gondnoka küldte, hogy ellenőrizzen valami szivárgó csövet.

A Fojtogató majd minden áldozatán látszott, hogy szexuálisan durván bántalmazták, ami egybevágott DeSalvo kielégíthetetlen nemi étvágyával. Majdnem mezítelenre volt vetkőztetve mindegyikük, a tagjaik szemérmetlen pózokba rendezve. Minthogy a gyilkosságok változatlanul folytatódtak, úgy nőtt a rémület és a pánik Boston polgárai körében. Alig tette ki valaki a lábát éjszaka. Üzleti útra távozó férjek csőre töltött pisztolyt tettek feleségük ágya mellé. A rendőrjárőrök példátlan létszámban cirkáltak az utcákon. Mégis, az áldozatok növekvő száma és a feltételezett gyanúsítottak szinte mindennapos letartóztatása – és szabadon bocsátása – ellenére az akkor harminckét éves Albert DeSalvót egyszer sem idézték be kihallgatás céljából. Pedig elsődleges nyomozati célpont volt…

Alighogy kiszabadult a börtönből, a szexuális zaklatásért kapott hat hónapi büntetését követően, modellügynöknek adta ki magát, és fiatal nőket vett rá, engedjék be a lakásukba, hogy mértéket vegyen róluk. Aztán kihasználva az alkalmat zaklatni kezdte őket – letartóztatásakor a „Méricskélő ember” – eseteként tartották számon. Aztán 1964-ben a „Zöld ember” – ügyben került őrizetbe. Azért kapta a „Zöld ember” csúfnevet, mert az volt a mániája, hogy zöld nadrágban tört be egyedülálló nők lakásába. Késsel fenyegetőzve meztelenre vetkőztette áldozatait, majd végigcsókolta őket tetőtől talpig, aztán elmenekült. Az egyik molesztált nő azonban személyleírást adott róla, amit egy nyomozó összehasonlított a „Méricskélő ember”- ével, és egyezett.

DeSalvót behozták a rendőrségre. Letartóztatása után elszállították a massachusettsi Bridgewater Elmegyógyintézetbe, ahol kitudódott a hajmeresztő igazság. A „Zöld ember”- ügyben megtartott tárgyaláson Robert Mezer pszichiáter a törvényszék nagy megdöbbenésére kijelentette, DeSalvo bevallotta a kórházban, hogy ő a Fojtogató. Beszámolt továbbá arról is, hogy az intézetben egy kihallgatás során DeSalvo beismerte, tizenhárom nőt fojtott meg. „Némelyikről részleteket is elárult, intim körülmények között elkövetett cselekedeteket.” A massachusettsi törvények értelmében azonban egy orvos nem használhatja fel bizonyítékként a bíróság előtt azokat az értesüléseket, amiket egy bűnügy gyanúsítottjától hallott, így aztán DeSalvo tárgyalásán sosem került napvilágra a történet teljes egészében. A szakértők többségében viszont nem igazán maradt kétség afelől, hogy DeSalvo a Bostoni Fojtogató.

Azokat a drámai részleteket azonban, amelyek bebizonyíthatták volna, hogy DeSalvo a Bostoni Fojtogató, amíg le nem tárgyalták az összes többi bűncselekményét, nem tárták pontról-pontra a nyilvánosság elé. Pedig az egyetlen, aki valóban tudta, megölte-e a tizenhárom nőt, vagy ártatlan a halálukban – DeSalvo, már örökre elhallgatott. 1973-ban, hat évvel azután, hogy elszállították a massachusettsi Walpole Állami Börtönbe, DeSalvót három rabtársa agyonszúrta valami kábítószer miatt kitört dulakodás során.

Újabb hírforrás:

A Guardian című brit napilap szerint a rendőrség újraindítja a nyomozást a bostoni fojtogató ügyében. A gyilkos a hatvanas években több mint egy tucat nőt ölt meg.

A bostoni rendőrség azért indítja újra a nyomozást, hogy a legmodernebb DNS-elemző technikával egyszer és mindenkorra kiderüljön, Albert DeSalvo volt-e a bostoni fojtogató. A gyári munkás bevallotta a gyilkosságokat, ám semmilyen bizonyíték nem volt ellene. Végül 1967-ben szexuális erőszakért és fegyveres rablásokért életfogytiglani börtönre ítélték.

1973-ban a börtönben halálos késszúrás végzett vele. Halála után rögtön találgatások indultak arról, hogy talán nem ő a felelős a gyilkosságokért. Egyes elemzők szerint a nyomozókat lenyűgöző információit a gyilkosságokról a sajtóból is szerezhette. Az sem kizárt, hogy a börtönben találkozott az igazi gyilkossal, és tőle tudta meg a részleteket.

A rendőrség szerint a bostoni fojtogató esete még mindig az egyik leghíresebb amerikai bűntény. Ha a vizsgálat sikerrel zárul, más régi bűnügyeket is kivizsgálhatnak DNS-elemzéssel. Amerikában ugyanis a gyilkosságok nem évülnek el.

A bostoni fojtogató esetének nyomozásánál a rendőrség számos akadállyal néz szembe. A feljegyzések szerint ugyan léteznek a holttestekről begyűjtött spermaminták, csak senki nem tudja, hol vannak. A rendőröknek arról is van információjuk, hogy a DeSalvót halálra sebező kést is megőrizték, azonban ezt sem találják. Pedig a késről tiszta DNS-mintát lehetne venni, így nem kellene exhumálni DeSalvo holttestét. A rendőrség azonban ezt is megteszi, ha szükséges.

A bostoni fojtogató történetéből regény is íródott, és 1968-ban filmre vitték Tony Curtis, Henry Fonda és George Kennedy főszereplésével.

Felhasznált forrás: www.kegyetlenek.info; www.origo.hu

Ha valaki a számos és egyre szaporodó árulkodó jel ellenére még mindig kételkedik abban, hogy a világot titokzatos, a háttérben meghúzódó erők irányítják és ezek az erők brutális lépéseket terveznek az egész világ ellen az elkövetkezendő időszakban, az sürgősen látogasson el a világ egyik legnagyobb és legijesztőbb repülőterére, ami az USA-beli Denvertől alig néhány kilométerre épült. Bátran és a lehető legmélyebb meggyőződéssel állíthatjuk, hogy olyan élményben lesz része, amit nem fog soha elfelejteni, és amihez képest egy igazán rémisztőnek szánt vidámparki szellemvasút-utazás nem tűnik majd másnak, mint önfeledt kirándulásnak egy vicces, kellemes, helyen.

A helyzet az, hogy a jövőnket megírták, mégpedig igen mélyreható részletességgel, félreérthetetlen egyértelműséggel. Mi erre a bizonyíték? Nézzük: Először is ismerjük a repülőtér különösen érdekes, és különféle anomáliákkal teli történetét. A gigantikus alkotás alapterülete 140 négyzetkilométer (csaknem kétszer nagyobb, mint egész Manhattan). Elképesztően nagy területeket zártak le a nyilvánosság előtt szögesdrótokkal, melyeket egyenruhás fegyveresek őriznek.

Denvernek ez a második repülőtere, 1995-ig csupán egy légi kikötővel rendelkezett, ami kiválóan kiszolgálta a légi forgalmat, tehát indokolatlannak tartották, hogy még egy reptér épüljön ide, pláne ekkora méretű. Így meglehetősen nagy visszhangot keltett, hogy a városvezetés minden bevezető és indok nélkül megterveztette, és megépíttette a hatalmas komplexumot. Ez önmagában szokatlan, de nem különben azok a tapasztalatok, melyekről az építkezés során beszámoltak: először is, nem volt megfelelő a hely, ugyanis a legszelesebb, legkiszámíthatatlanabb légkörű területre épült a reptér, mely enyhén szólva nem logikus, ha célját tekintjük, hiszen számos probléma adódhat ebből a későbbiek folyamán.

A másik érthetetlen dolog, hogy a szükségtelennek tartott repülőtér előre eltervezett összege 1,7 milliárd dollár volt, melyből végül 4,8 milliárd dollár lett. Ráadásul enyhén szólva, elég homályos eredetű forrásokból jött össze a pénz. Valahányszor szóba került, hová is tűnt el az a tömérdek dollár – hiszen a komplexum megépítése nem emészthetett fel ekkora összeget –, sosem adtak rá egyértelmű választ.

Érdekes volt az építkezésnél az is, hogy az alkalmazott munkások szokatlanul nagy biztonsági előírások között dolgozhattak csak, nem hagyhatták el munkaterületüket, kizárólag a saját zónájukon belül mozoghattak. A dolgozókat biztonsági őrök felügyelték, és 3-4 hetenként váltották a munkásokat.

Vajon mi lehet olyan titkos egy elvileg polgári célokra épült repülőtér szerkezeti felépítésében, ami okán szinte hermetikusan zárt, egymástól teljesen elszigetelt munkavégzési körzeteket kellett kialakítani, és ami miatt a munkások közül senki nem maradhatott hosszabb ideig az építkezésen?

De nemcsak ez a furcsaság. A terület természeti adottságait tekintve teljesen sík terület, vagyis egy ilyen típusú komplexus építése nem indokol különösebb tereprendezést, itt mégis 110 millió köbméternyi földet termeltek ki, ami teljességgel érthetetlen, hiszen ez majd egy kis hegyre való mennyiség. Honnan jött ez a töméntelen föld? Odalentről? Erősen valószínű, hogy a Denveri Repülőtér alatt hatalmas csarnokokat, alagútrendszereket hoztak létre. Így már megmagyarázható az abnormális mennyiségű felesleges föld. De mi szükség lehet a földalatti, több szintes épületegyüttesre? És miért kell ezt egy nemzetközi repülőtérrel álcázni?

Vannak, akik azt állítják, hogy valóságos kis városról, egy katonai komplexumról van szó, egy olyan hálózattal, melynek köze nincs a fentebb említett repülőtérhez. Azok, akik azt állítják, hogy jártak már a földalatti komplexumban, úgy mesélik, hogy az építmény hat emelet mélységű, szintenként különböző funkciókat lát el. Van itt roppant méretű óvóhely, jól felszerelt kórházzal; egyéb ellátó egységekkel; saját áramfejlesztő és levegőtisztítóval; keringető rendszerrel; fél hadseregnek való fegyverraktárral; hadműveleti központokkal; ahonnét az egész világot érintően ellenőrizhető katonai akciókat tudnak levezényelni. Az egész olyan, mintha egy egész anyahajtót süllyesztettek volna a föld alá. Ez önmagában is ijesztő. Mi célja lehet a CIA-nek – bizonyos fedőnevek alatt ők finanszírozták az építkezést – ilyen álcázással, amellyel mindenkit be akarnak csapni?

A reptér állandó tartalékai között szerepel tízmillió liternyi kerozin, mely teljesen indokolatlan egy polgári repülőtér esetében. Inkább arról lehet szó, hogy katonai csapatszállító gépek, vadászgépek, netán bombázók fogadása és indítása miatt szükséges. Ráadásul akkora kifutópályája van a reptérnek, mely a világon a leghosszabb – 4,8 km. Az utasszállító gépeknek egyszerűen nincs erre szüksége, de a nagy, katonai teherszállítóknak igen.

Nézzük a reptér egyéb érdekességeit: az épületeket borító anyag rendkívül egyedi, a napfény 90%-át visszaveri, így a műholdak és az egyéb felderítők számára átláthatatlanok. Lehet-e még fokozni az elképesztő anomáliákat? Lehet. Ugyanis mindezen felül olyan rejtett kódokat is közvetít a hely, melyet észrevesznek azok, akiknek van rá szemük. A komplexum ugyanis telis-tele van szimbolikával: szobrokkal, festményekkel, mindenféle sokatmondó, művészeti alkotásnak nevezett, vagy annak álcázott, a jövőt ecsetelő és felvázoló információval. Mindjárt a főbejáratnál egy emléktáblát látunk, melyen fellelhetőek a szabadkőműves szimbólumok. Önmagát adja a kérdés, hogy egy letagadott, titkos társaság jelképe, mit keres egy polgári repülőtéren álló emléktáblán? Na és az Anubis szobor? Az embertestű, sakál- vagy vadkutyafejű istenségről az egyiptomiak köztudottan azt tartották, hogy az alvilág kapuinak őrzője.

http://www.youtube.com/watch?v=2pW0pkBnwZ4

Az utasok által is bejárható épületekben, várótermekben, folyosókon különös, szürreális hangulatú, már-már morbidnak nevezhető festmények találhatóak, amelyeket megtekintve, sokakon rendkívül nyomasztó érzés vesz erőt. Több utas számolt be arról, hogy valóságos horrorisztikus élményben volt része a reptéren, és ez a kellemetlen érzés egészen addig kitartott, míg el nem hagyták a komplexumot. Ez nem csoda, hiszen olyan képekről van szó, amelyet csak elmebetegek tennének a falra, ugyanis ezeken a képeken maga az apokalipszis elevenedik meg a maga borzalmaival.

Az egyik ilyen kompozíció, mely négy jelenetből áll – A világálom és béke gyermeke címet viseli –, egészen elképesztő mondanivalóval rendelkezik, bár a hivatalos verzió agyonszépíti a mondanivalót. Három koporsó áll a kép központi részén. Egyikben egy szőke kislány Bibliával a kezében, mellette a Dávid-csillag. A másik koporsóban egy indiánasszony, a harmadikban egy néger nő fekszik. Körülöttük ijedt arcú emberek, és kihalt, vagy ritka állatok, virágok. A háttérben város lángol. Aztán ott egy másik kép: a háttérben szintén város lángol, anyák siratják gyermekeiket, egy zombiarcú katona felnyársal egy fehér galambot, mely a béke szimbóluma. A harmadik képen legyőzve a rémpofájú katona, gyermekek veszik körül, és a békét hirdetik. A negyedik képen egy szellemi vezető, aki köré összegyűlnek az emberek, és ő vezeti őket tovább, feltehetően az Aranykorba.

Mindez csupán azért ijesztő és fenyegető, mert megnyilvánul benne a globális háttérhatalom szándéka. A Denveri Repülőtéren látottak voltaképpen üzenetek tőlük, nekünk. Üzenet, mely arról szól, mennyire elbizakodottak, mennyire biztosak a dolgukban, és persze arról, hogy ennyire elszántak.

A repülőtér bejáratánál található egy ágaskodó, fakó lovat ábrázoló szobor. A ló szemei éjszakánként nem éppen bizalomgerjesztő, vöröses fényben izzanak. Sokaknak a bibliai Jelenések Könyve jut eszébe róla, melyben a következő sorok állnak: „Amikor feltörte a negyedik pecsétet, hallottam, hogy a negyedik élőlény szólt: ’Jöjj!’. Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a Föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet.”

További érdekessége a szobornak, hogy alkotója, éppen saját művének esett áldozatul. Történt ugyanis, hogy amikor az alkotást a helyére akarták állítani, a tartókötelek mindmáig megmagyarázhatatlan oknál fogva elszakadtak, és a több tonna súlyú szobor maga alá temette alkotóját, aki azonnal szörnyethalt.

Felhasznált forrás: A Hihetetlen magazin 2012 márciusi kiadványának felhasználásával lejegyezte: Csiribusz. Aki a történet részleteire kíváncsi, az az általam megjelölt forrásból utánanézhet.